Adománygyűjtés minden körülmények között

Talán kevés olyan ember él a világon, akinek gyerekként ne fordult volna meg a fejében az, hogy ha az országban, sőt a világon élő emberek közül mindenki csak 1 Ft-ot neki adna, akkor igen szép vagyonra tehetne szert. Én például hosszú napokat töltöttem azzal, hogy kieszeljek egy tervet arra, hogyan valósíthatnám meg ezt a páratlannak vélt ötletet. Szent meggyőződésem volt, hogy ez előttem még soha senkinek nem jutott eszébe, mint ahogy abban is vakon hittem, hogy nincs olyan ember a világon, akitől ha 1 forintot kérnék, akkor ennek a kérésnek ne tenne eleget. Nyilván zseniális tervem szövögetésében egy percig sem gátolt az a tény, hogy a forint, mint fizetőeszköz nem jelenik meg szűk hazánkon kívül máshol. Attól én még lelki szemeim előtt láttam az eszkimókat, amint szánjaikon elcsúsznak a legközelebbi postahivatalig, és egy borítékba helyezik a nekem szánt forintot, csak úgy, mint az indiánokat és cowboyokat, akik arra a röpke időre, amíg eleget tesznek egy kedves, de távoli vidéken élő gyermek kérésének, elássák a csatabárdot és felfüggesztik a skalpok gyűjtését, miközben átszelve a prérit megpróbálják célba juttatni az egy forintos érméket.

Mondanom sem kell, hogy ez a terv akkor nem vált valóra, de sok évvel később a sors mégis úgy hozta, hogy az emberek segítő szándékába vetett hitem beigazolódjon, mint ahogy az is, hogy aprópénzből is jelentős összegre lehet szert tenni. Történt mindez az 1 és 2 Ft-os érmék forgalomból történő kivonásakor, amikor több tonnányi aprót sikerült gyűjteni több szervezetnek is az országban.
Mi kellett ehhez? Egy jó ötlet, gyors cselekvés némi jól irányzott üzenettel fűszerezve, és persze az aprópénztulajdonosok adományozási hajlandósága. Ezek együttállása pedig sok szervezet anyagi gyarapodását idézte elő. 
Persze amikor a gazdasági válságtól és világvége jóslatoktól beinduló belső vészcsengők berregése túlharsogja az adománygyűjtő szervezetek hangját, lényegesen nehezebb az adományozási kedvet fenntartani. Egyre gyakrabban azt hallom, hogy a szervezetek tagjai maguk is úgy vélik, hogy eleve kudarcra van ítélve az, aki ebben a helyzetben mástól vár segítséget, azok pedig, akik eddig megtehették, hogy adjanak, még ha továbbra is rendelkeznek tartalékokkal, a jövőtől félve kevésbé bőkezűek. És ez egyik fél számára sem róható fel. Viszont azt gondolom, hogy ha nem is könnyű, mégis meg lehet találni azokat az eszközöket, amelyek ebben a finoman szólva is viharfelhőkkel tarkított gazdasági környezetben célravezetőek. Már csak azért is, mert a fenti példából kiindulva nem feltétlenül jelentenek nagy terhet az adományozóknak, és sokszor tényleg egy jó ötleten és gyors cselekvésen múlik a kampány sikere. Meg persze egy olyan szervezeten, amely rászolgált az emberek bizalmára, és amely képes jól kommunikálni a megfogalmazott üzeneteit. 
Az utóbbi idők változásai nem csak a gazdaságot érintették, hanem a felhasználható eszközök és módszerek tárháza is megújult. Lám itt is igaz a mondás, hogyha egy ajtó bezárul, akkor jó, ha alaposan körbenézünk, mert valahol lenni kell egy másik bejáratnak, ahol gyorsan beslisszanhatunk. És mint az imént kiderült, bár korántsem tudok jól idézni efféle frappáns bölcsességeket, de ha van valami, amit jól tudok, az az, hogy a legnagyobb baj az adománygyűjtéssel az, ha nem csináljuk. És ebből a szempontból mindegy, hogy csalódottan abbahagytuk, vagy hitetlenül el sem kezdtük, egyformán hibát követünk el. Ha bezárultak azok a kapuk, amiken eddig kényelmesen besétáltunk, ha kiapadtak azok a források, amikből eddig merítettünk, akkor ez azt jelenti, hogy ki kell lépni a megszokottból, elhagyni a kényelmes, vagy olykor eddig is kényelmetlen, ám de megszokott kanapénkat, és új lehetőségek után kell néznünk. Azt gondolom, hogy az adománygyűjtés a legkevésbé sem öncélú dolog, és egy olyan feladata a civil szervezeteknek, amellyel tudatosan, vagy kevésbé tudatosan, de nagy változások előidézői lehetnek, amiért megéri ínségesebb időkben is energiát belefektetni. És nem, nem arra a forrásteremtési módszerre célzok, amelyet Robin Hood próbált meghonosítani Anglia szerte. És bár tagadhatatlan, hogy igen sikeres volt a sherwoodi erdőben folytatott adománygyűjtő kampánya, és a britek azóta is élenjárók a jótékonyság terén, azt azért lássuk be, hogy a támogatás megszerzéséhez manapság civil körökben már nem divat nyílvesszőket használni. Még a hagyományőrző lovas íjász egyesületeknél sem, a szociális területen dolgozó szakemberek kezében pedig végképp tájidegenül hatna egy nyílpuska. Mi következik ebből? Az, hogy jelen esetben nem a gyökerekhez kell visszatérnünk, hanem az új technikai, társadalmi lehetőségeket kell felismernünk ebben a megváltozott gazdasági környezetben. 
Mert igenis lehet sikeres kampányt folytatni ma is, az adományozási kedv bár némiképp megcsappant, de korántsem veszett el. Állandó igény, hogy végre legyen már természetes az, hogy mindenki kiveszi a részét a társadalmi problémák megoldásából, vagy úgy, mint a szervezetek tagjai, önkéntesei, akik munkájukkal segítik az adott probléma megoldását, vagy úgy, mint azok, akik bizonyos egyéb szolgáltatások, anyagi javak, tárgyi eszközök biztosításával teremtik meg azokat a feltételeket, amelyek a megoldásához szükségesek. Ahhoz viszont, hogy az adományozás, a rászorulók megsegítése, a közjó érdekében dolgozó szervezetek támogatása a társadalom működésének természetes eleme legyen, arra van szükség, hogy a szervezetek energiát fektessenek abba, hogy a társadalmi felelősségvállalás, a jótékonyság egy szemléletváltás következtében szokássá váljon. Ez pedig csak úgy működik, ha megtalálják és alkalmazzák azokat a csatornákat, felületeket, amelyek lehetővé teszik, hogy kialakuljon az a közös metszet, amit a támogató és támogatott is sajátjának érez, és ahol megszülethet a valódi párbeszéd. Mert ez az alapja annak, hogy aztán világra jöjjön a valódi, tudatos társadalmi felelősségvállalás is.






8