2012. december 17., hétfő

Mindent lehet, csak akarni kell?

Közületek hány embernek ment már valaha valaki az agyára azzal a mondással, hogy „Mindent lehet, csak akarni kell”? Mert őszintén megvallva nekem is vannak olyan pillanataim, amikor a legkisebb feladat is megoldhatatlannak tűnik, és anélkül, hogy a legcsekélyebb erőfeszítést tenném a probléma megoldására, hihetetlen nagy energiákat tudok arra fordítani, hogy bizonygassam, miért is lehetetlen ezt itt és most elvégezni.  

Mindeközben pedig bőven jut energiám arra, hogy sajnálkozzak, hogy miért is pont nekem kell ezt megoldani, amikor ha jobban belegondolok, talán nem is az én dolgom, meg különben is, ha lehetne, már rég megcsináltam volna, elvégre én feladatorientált vagyok és nem nyafogásorientált, és hogy még most sincs kész, az is csak azt bizonyítja, hogy lehetetlen. És miközben elméleteket és kifogásokat gyártok magamban, és hagyom egyre magasabbra nőni a gondolatbeli önigazoló kifogáshegyeket, amin még egy külön hegycsúcsot szentelek a probléma okozója iránt táplált dühömnek is, jön valaki, aki lazán odaveti, hogy „mindent lehet, csak akarni kell”. Na és ez az a pillanat, amikor eltolódik minden mozgósítható energiám afelé, hogy finom tudjak maradni és nőies, és ne hagyják el olyan keresetlen kifejezések a számat, amik miatt egy kezdő ministráns is a maximum Miatyánk mennyiséget szabná ki rám akkor is, ha ez igazából nem is az ő dolga.