Főiskolás éveim alatt igen sok ZH-n estem túl, és biztosan állíthatom, hogy a legtöbb fejtörést a relációanalízisre épülő feladatok okozták. Ha ehhez még az a fajta pontozási módszer is társult, amiben a jó válaszért + 1 pont járt, a rossz válaszért -1, akkor sajnos sorra születtek azok a dolgozatok, amelyek negatív előjelű pontjaikkal még az elégtelen érdemjegyet is alulmúlták. És ez igen lesújtó eredmény, tekintettel arra, hogy alapvető képességünk kell, hogy legyen az igazság és az összefüggések felismerése.
Azt gondolom, hogy ez nem feltétlenül csak a hallgatók hibája, hanem mélyebben gyökerező társadalmi probléma van a dolgok hátterében. Mégpedig az, hogy nem tanulunk meg kezdettől fogva összefüggéseiben gondolkodni. A relációanalízis pedig ezekről az ok-okozati összefüggésekről, az erre épülő vizsga pedig ezek felismerési képességéről szól. Adott ugyanis egy állítás, amely két részből áll, nekünk pedig ezek viszonyát és igaz vagy hamis voltát kell vizsgálnunk.
A lehetséges megoldások:
- az állítás és az indoklás is igaz, az indoklás megmagyarázza az állításunkat, tehát ok-okozati összefüggés áll fenn
- mindkettő külön-külön igaz, de nincs összefüggés, tehát az indoklás nem magyarázza meg egyértelműen az állítást
- az állítás igaz, az indoklás viszont hamis
- az állítás nem igaz, az indoklás viszont önmagában igaz
- és végül az állítás és az indoklás is hamis.
De miért több ez a feladat egyszerű főiskolai kínzóeszköznél?
Azért, mert ezzel találkozunk nap, mint nap. Állításokkal, indoklásokkal, okokkal és okozatokkal, és ha nem látjuk ezek viszonyát, helyességét, összefüggéseit, akkor hatalmas hibákat véthetünk. Az élet számtalan példát szolgáltat ehhez a napi feladathoz, amiből én most azt ragadnám ki, amivel a legutóbb találkoztam, és ami, ha már az összefüggéseknél tartunk, ennek a blogbejegyzésnek is okozója.
Nevezetesen a családon belüli erőszakkal kapcsolatos parlamenti vita, ami elég nagy nyüzsgést generált több internetes közösségi oldalon, és véleményközlő írásokra épülő portálokon. A sok helyen idézett fülsértő mondatok között volt egy, ami nagyon megütötte a fülem:
"Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak".
Anélkül, hogy elkövetném azt a hibát, hogy szövegkörnyezetéből kiragadva félreértelmezzek bármit is, engedtessék meg nekem, hogy kifejezzem értetlenséggel vegyes döbbenetemet e mondat láttán. Azt azért gyanítom, hogy ez a mondat a családon belüli erőszakkal foglalkozó szakembereknél még nagyobb csattanás közepette verte ki a biztosítékot, mint nálam. Mert mi itt valójában az üzenet? Ha egy család gyermektelen, akkor nincs értelme megbecsülni egymást? Hogy a családon belüli erőszak okozója a gyermektelenség? Ilyen egyszerű lenne? De akkor miért is van az, hogy számos erőszakos cselekedet a család leggyengébb tagjai, nevezetesen a gyermekek ellen irányul? Valóban azt gondolta a tisztelt döntéshozónk, akinek a szájából ez elhangzott, hogy ez így függ össze? És miért nem szól valóban a családon belüli erőszakról a vita? Miért nem keresik a valódi összefüggéseket? Miért tartunk még mindig ott, hogy nem elfogadott tény, és jóformán még vitaalap sem, hogy az agresszív viselkedés is képes sokszor visszafordíthatatlan lelki szenvedést okozni, és mint olyan, büntetendő?
Idézhetnék több mondatot is erről a parlamenti vitáról, ami úgy tűnik, inkább arról szólt, hogy a nők dolga a gyerekszülés, nem pedig az önmegvalósítás, „majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni”.
De azt gondolom, hogy témától függetlenül a legnagyobb probléma az, hogy ha egy társadalmon belül az igazságot is erőszakkal érdekeinkhez faragjuk, hogy ha nem látjuk a valódi okokat, ha valótlan állításokat igaznak hiszünk és tényként kezelünk, és erre alapozva születnek döntések a hétköznapokban, vagy törvények a legmagasabb döntéshozó szinteken.
Megjegyzések