Brit tudósok és a csapatépítés

Épp az imént találkoztam egy cikkel az egyik hazai hírportálon, miszerint brit tudósok a csapatépítő tréningek hasznosságát vizsgálták. Fogalmam sincs, hogy hány brit tudós él ma a Földön, vagy léteznek –e egyáltalán, és arról sincs, hogy az ő hasznosságukat valaha vizsgálta-e már valaki, de tény, hogy sok fontos és nélkülözhetetlen információval lehetünk gazdagabbak, mióta köztünk él ez az új faj. Hála nekik, megtudhattuk, hogy az űrutazás jótékony hatással van a magas vérnyomásra, mint ahogy azt is, hogy a balkezesek jobban félnek, na meg hogy a fokhagymával etetett tehenek kevesebb metángázt bocsátanak ki. És mivel a brit tudósok érdeklődési köre már-már Chuck Norris erejének nagyságával vetekszik, arra is kiterjedt a figyelmük, hogy a csapatépítő tréningeket a britek jó része haszontalannak tartja.
Viszont ebben a cikkben nem ez volt a legérdekesebb számomra, hanem a hozzászólások, na nem a britektől, hanem a magyar olvasóktól. A kommentelők zöme mélységesen együtt érzett szegény brit kollégákkal, akiknek, még ha csak kísérleti jelleggel is, de részt kellett venniük effajta „tücsökevő” alkalmakon és „együttfürdőzéseken”, és előtörtek belőlük is az emlékek. Bár a hozzászólásokból nem derül ki, hogy mennyire frissek az élményeik, de az igen, hogy máig nem tudnak szabadulni a gyötrő képektől, mivel még most is cifra szavakkal méltatják a cég szándékát, a főnök viselkedését, a gyakorlatokat, vagy épp „az ellenszenves csapatépítő kishölgyet”. 

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ide másolok néhány hozzászólást, csak a hangulat kedvéért, de aztán nem emlékeztem rá, hogy a blog beállításai engedélyezik-e a csak 18 éven felülieknek szóló tartalmak publikálását, ezért most ettől eltekintek. A lényeg most amúgy sem a hogyan írtak (bár talán az internetes kommunikációs stílusok változatossága és szabadelvűsége is megérne egy misét), hanem az, hogy mit írtak. És ha egy ilyen bevezető után bárki azt gondolná, hogy most jön hosszasan a mundér becsületének védése, és a kommentelők hozzászólásainak kritizálása, csalódnia kell. Nem vitatom, hogy vannak emberek, akik kiábrándultan mennek haza egy csapatépítő tréningről, sőt még azt sem, hogy olykor teljesen indokolt ez a végkifejlet. És bár a hozzászólók valóban nem szűzlányok szemeit gyönyörködtető szalonstílusban írták le véleményüket, de az az érdemi hozzászólásokból kitűnt, hogy a résztvevők a tartalommal voltak elégedetlenek.  A fénnyel táplálkozó tréner, a kórházban végződő extrém sport, az öncélúnak tűnő filmnézés vagy tesztek kitöltése nem aratott osztatlan sikert.

A csapatépítő tréningek bár egyre divatosabbak, szépen belopóztak a hazai vállalati, szervezeti kultúrába, és egyre inkább gyökeret vernek itt, azt kell, hogy mondjam, mint minden más szolgáltatás is a piacon, ez is többféle minőségben és színvonalon van jelen. A gyakorlatok, játékok, helyszínek, a csoporttal való munka, a tartalmak és célok ezernyi változata található meg a hazai piacon, és nagyon remélem, hogy csak azért nem születtek ehhez a bizonyos hírhez teljesen pozitív hozzászólások, mert akik elégedettek, nem tartották annyira fontosnak hangot adni a véleményüknek, mint a csalódottak. De mindemellett az egyéni felelősség kérdése is megér egy mondatot. Mindenki annyit visz haza egy ilyen tréningről, amennyit beletett, és ez bizony nem szól másról, mint az egyén felelősségéről. A csapatépítés tehát, mint annyi minden más is, főleg a mi szakmánkban egy többszereplős történet, amelyben minden résztvevő és maga a tartalom, a célok, a gyakorlatok egyforma fontos szerepet játszanak, és nem csak a „kis hölgyeken”, vagy a munkahelyi főnökökön múlik a csapatépítés sikere.

Bízom benne, hogy a csapatépítés terén is egyre inkább a színvonalas szolgáltatások, a valódi szakmai tartalmak lesznek hosszú távon keresettek, és nem a hajnalig tartó öncélú ivászatok válnak az ilyen események fókuszává a köztudatban, amelyek akkor talán vidám perceket okoznak, de összességében véve másra nem alkalmasak, mint arra, hogy brit tudósok is kimutathassák a haszontalanságát.


1