Én vagyok így, Te vagy hogy?


Most olyan témával kapcsolatban írok, amelynek nem vagyok szakértője, ezért főleg az érzés és a megtapasztalás szintjét próbálom mások számára is érthető módon megfogalmazni. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy mindenki csökkent értelmű medvebocs, csak azt, hogy még az én fejemben is cikáznak a gondolatok, amiből szemezgetek kicsit.
Ez a téma már régóta foglalkoztat, de most valamiért koncentráltan kaptam belőle a minap egy fesztiválon. Nos, nem körítek többet, a kommunikációról, értések, félreértések, vélelmezett reakciókról szeretnék egy kis gondolatébresztő néhány sort írni.

Ezen az ominózus napon az az antennám volt erősre állítva, hogy a nonverbális kommunikációt figyeljem. No ez egy veszélyes üzemmód, főleg, ha nem társul hozzá verbalitás. Ekkor elkezd járni az agyam, hogy most ez biztos azt jelenti, hogy megsértődött, biztos megbántottam, valamiért utál, stb.
Volt ennek még veszélyesebb módja is, amikor én csináltam valamit, amin utána elgondolkoztam, és úgy gondoltam, hogy faragatlan viselkedés volt, de ekkor még a nonverbalitást sem láttam, ez csupán az én képzetem volt. Ez után bocsánatot is kértem attól akivel szemben ezt éreztem, és Ő még csak nem is emlékezett a szituációra. Tehát van amikor csak az én akkori tudatállapotom szerint viselkedtem úgy, de az a másik félhez nem úgy érkezett meg. Ezek az extrém esetek! De utána megint csak belefutottam olyan helyzetbe, hogy megbántottam valakit, mert a találkozásunk nem azt a reakciót váltotta ki belőlem, amit ő elképzelt. Ez a reakció még nem neki szólt, hanem az előző kommunikációm maradéka volt. Ez a nap tele volt ilyen tanulságokkal. Hazaérkezésem után sokáig gondolkoztam ezeken, felidéztem az egyes eseteket és elkezdtem általánosságban foglalkozni ezekkel a szituációkkal. 


Nagyfokú tudatosság kell ahhoz, hogy minden egyes beszélgetés után, aminél vannak jó vagy rossz megérzéseink, rendbe rakjuk magunkban, hogy nem tudunk sok mindent a beszélgetőpartnerünkkel kapcsolatban: fáj a feje, veszekedett otthon, mielőtt elindult, nem ivott kávét, beteg valamelyik rokona, esetleg csak felidegesítette valami, vagy valaki mielőtt velünk találkozott, és még sorolhatnám azokat az okokat, amik befolyásolhatják a viselkedést, a reakciókat.

Én a sok gondolkozás után arra jutottam, hogy ha számomra nem volt olyan fontos a beszélgetés, vagy a személy, akivel beszélgettem, akkor nem éri meg annyi energiát befektetni, hogy ezekkel foglalkozzunk. Abban az esetben, ha beszélgetés fontos, és/vagy a személy is, akivel beszélgetünk, akkor fejlesztenem kell azt a technikámat, hogy ott és akkor felismerjem, megérezzem ezeket, és rászánjak annyit, hogy tisztázzam az esetleges bizonytalanságokat.

Szerintem nagyon sok olyan felesleges energiavesztésünk van az életünkben, ami ezekből a félreértésekből és tisztázatlan szituációkból adódnak.

Meggyőződésem, hogy ez a készség elsajátítható akár autodidakta módon, vagy egy hatékonyabb formában akár tréningek, képzések keretében is. Ilyen például a Facilitátor képzés, ahol olyan tanulási folyamaton megy végig a résztvevő, amely segíti az emberi kommunikációkban rejlő nehézségek felismerését és annak gyors és hatékony megoldását, a kommunikáció minőségének javítását saját társas kapcsolataiban, vagy egy csoportos megbeszélés, döntéshozás folyamán.

Megjegyzések

Nagyon jó kis cikk, hiszen te ezzel mintát adtál arra, hogy lehet az önreflexiónk segítségével fejleszteni a hozzáállásunkat, reakcióinkat, a mindennapi kommunikációs szituációkban! Magam is gyakran figyelem meg a saját reakcióimat, majd tudatosan más emberek ilyen szituációkban megvalósuló reakcióit és gondolkozok el azokon a törvényszerűségeken ami a jelenségek mögött van.
Az általad végig gondolt jelenséget én úgy fordítom le, hogy mindenkinek folyamatosan változik a tudatállapota pl. az általad is írt okoknál fogva, így egy nap során nagyon sokféle alternatív tudatállapotba kerülünk. Amikor pedig találkozunk valakivel soha nem tudhatjuk, hogy Ő éppen milyen alternatív tudatállapotban van, azaz képes -e arra, hogy meghallja, értelmezze azt, amit épp mondunk neki és ha igen akkor megfelelő minőségben ahhoz, hogy valóban azt mondhassuk, hogy megértették egymást. Ezért nagyon fontos az emberek egymásra hangolódása mielőtt érdemi kommunikációra kerül sor! Ez igaz bármilyen kommunikációs helyzetre pl a párkapcsolatban, hány és hány szemrehányás hangzik el azért, "hogy megint nem figyeltél rám", azaz NEM VAGYOK FONTOS NEKED, pedig csak annyi történt, hogy a két félnek nem sikerült egymásra hangolódniuk. A megbeszéléseken pedig ez a probléma a résztvevők számának növekedésével exponenciálisan emelkedik, ezért nagyon fontos, hogy megtanuljuk az egymásra hangolódás, egymásra hangolás technikáit! ...és igen erre is jó egy facilitátor képzés!
Chili üzenete…
Hiba a szoftverben... :)
Én valahogy így fogalmaznám azt a jelenséget, amikor egy egyszerű tényhez, – hogy például valaki nem írt választ a levelünkre,– ami önmagában se nem jó, se nem rossz, hanem semleges, az agyunk egy akkora indoklást kanyarít, és társítunk mellé olyan érzelmeket, aminek semmi alapja.
A "szoftver", aminek eredetileg az a dolga, hogy a hiányos információt kiegészítse az eddigi tapasztalataink alapján, eredetileg arra íródott, hogy rutinok segítségével, elegendő info hiányában is jól boldoguljunk a világban. Ezt a feladatát teljesíti is sokszor, rengeteg gondolkodást spórolva meg nekünk.
Azonban vigyázni kell vele, mert épp az egyszerű, sőt kényelmes használata miatt gyakran anélkül ráhagyatkozunk, hogy felmerülne csak a halvány kérdés is bennünk, hogy jó-e a következtetés, a kiegészítés.
A példánál maradva, ha azt tapasztalom gyakran, hogy azért nem válaszolnak, mert nem fontos nekik, amit írok, vagy mert lusták, nem-törődömök a partnerek, akkor kérdés nélkül elkezdek haragudni, ha valaki nem válaszol, anélkül hogy tudnám, mi a valódi ok. Pedig ilyen számtalan lehet.
Ha fontos nekem tudni, hogy mi a valós ok, akkor rákérdezek. Ha nem, akkor marad a találgatás, a fantáziám, vagy a rutinomra hagyatkozva az ítélkezés az eddigi tapasztalataim alapján.

Hogy ennél konkrétabb példát hozzak, nem rég levélben árajánlatot kért tőlem egy ügyfél. Visszaírtam egy pontosító kérdést, amire hamarosan válaszolt, és utána elküldtem neki az ajánlatomat. Ezután jött a várakozás, hogy vajon elnyeri-e az ajánlatom a tetszésüket. Nyilván kérnek mástól is, ezért az első 1-2 napban nem vagyok türelmetlen, várok a válaszra. A cím ahová küldtem a levelet nyilván jó, mivel már érkezett válasz korábban róla. Újabb napok telnek el, nem jön levél. Na ilyenkor - ha nekem fontos, hogy tudjam, miért nincs válasz - írok egy udvarias érdeklődő levelet, hogy mi a helyzet, mert a negatív visszajelzés is jobb, mint a bizonytalanság. Ezután vagy jön egy válasz, amiből kiderül, mi volt a gond, vagy továbbra sem írnak. Az utóbbi esetben persze bosszankodom, hogy ennyire sem képesek, de ettől még a következő hasonló helyzetben is jár először az "ártatlanság vélelme", annak a feltételezése, hogy csupán közbejött valami, vagy más nyomós oka van a dolognak, mielőtt sommás ítéletet alkotnék, rosszat feltételeznék.
Edit üzenete…
Na ez egy jó kis érdekes téma. Épp tegnap éltem át egy bizonyos részét.
Ifjúságsegítő szakra járok, bár mikor beiratkoztam, fogalmam sem volt, mire is adtam a fejem, de az angolom nem volt elég ahhoz amire menni akartam, gyorsan kellett más szakot választanom. Viszont az órák annyira megtetszettek már az elején, (filozófia, önismeret, kommunikáció, andragógia, stb), hogy maradtam.
Tegnap kommunikáció volt, és az volt a feladatunk, hogy egy leírást kellett készíteni az otthoni, hivatali, utcai kommunikációról, illetve összehasonlítani kellett. Annyit mondott a tanárnő, hogy 3-4-5 oldal, de kézzel (!!!) írva. Egy hetünk volt rá. Megírtam. Nekem 7 oldalra sikerült.
Ezután tegnap, ahogy beértem a suliba, (mindig kések kicsit a munkám miatt) látom, ahogy belépek a terembe, hogy egyik csoporttáram épp kint áll, és olvassa a sajátját. A vér meghűlt bennem, most ezt fel kell olvasni? Hát fel kellett. Majd kielemeztük mindenkiét. (kb. 12-en vagyunk)
Ezután egy játék következett, ki kellett mennie egy önként jelentkezőnek, kapott egy témát a tanárnőtől, 2 percig kellett beszélnie róla, ha volt ismerete a témáról, ha nem. Volt ott minden, beszélj az esőerdők védelméről, beszélj a rovásról,a vendéglátás éjszakai életéről a rendszerváltás óta, kinek mi jutott eszébe, mivel aki kint állt, szólította ki a következő embert, és adott egy általa kigondolt témát. Majd ezt is kielemeztük.
Én szerencsére jó témát kaptam, a fiammal való kapcsolattartásról kellett beszélnem. Sikerült végigbeszélnem az időt, sőt mondtam volna még, majd ezt is elemeztük.
És itt jön a nem verbális kommunikáció. Amit akkor én észre sem vettem, illetve talán nem is tudtam, hogy ez is jelent valamit. Tudniillik a falnak dőlve beszéltem. Kérdezte a tanárnő a végén a többiektől, észre vették e ezt a többiek? Mivel hogy én így kerestem biztonságot. Persze azt tudtam, hogy végig a sálamat gyűrkésztem, ez kifejezi a feszültségemet, ezt is említette a tanárnő, kérdezte is, feszült voltam? Mondtam igen, mivel a munkahelyemen előtte talán egy órával volt egy igen kellemetlen élményem, ami nyomasztott, na persze idegen volt maga a helyzet is, hogy ki kell állni emberek előtt spontán beszélni valamiről.
És itt jön az, hogy ez valószínű már az x-edik alkalommal jobban megy. Mert legközelebb oda fogok figyelni, hogy pl. ne dőljek a falnak, ne gyűrkésszem a ruhám, vagy ne „kapaszkodjak” valamibe.
Elgondolkoztam azon, amit írtál, hogy ha valakivel beszélgetünk, s rossz érzésünk van, igen, meg is lehet kérdezni, bántja e valami, de az is lehet, hogy az illető nem tudja, nem tanulta ezeket a dolgokat, hogy egy-egy gesztussal kifejez tudat alatt valamit, amit ő nem is vesz észre…azt, hogy unalmas a beszélgetés, vagy ingerült, vagy bármi más.
Úgy érzem, egyelőre még gyerekcipőben járok ebben a témában (is), de igyekszem fejlődni és szerintem is elsajátítható ez a készség.
Viszont ezt tényleg minden embernek kéne tanulnia. Talán akkor az a sok energia nem veszne el.
Tudatosság. Szerintem ez a kulcsa az egésznek. Ha egyre tudatosabbak vagyunk, ha fejlődünk ezen a szinten, akkor már mi sok energiát megspórolunk.
Most látom mennyit írtam itt is,elnézést  (nem véletlen, hogy a dolgozatom is 7 oldalas lett )
Hanyi üzenete…
Köszönöm Pabló! Valóban én is nagyon fontosnak gondolom az egymásra hangolódást, de ezt nagyon sok szituációban nem tudjuk megtenni. Jó lenne egy próbát tenni, hogy egy polgármestert elhívok teázni, 20 percet kötetlenül beszélgetünk, egymásra hangolódunk és utána kezdünk el beszélni a munkáról. Ezt most nem viccből írtam! Szerintem sokkal jobb és ami fontos, hogy minőségibb beszélgetést tudnánk folytatni.

CHili! Hát a netes kommunikáció egy újabb blogtéma lehetne, más megközelítésekből is :)

Szia Edit!
Hiszen azért írtam, hogy gondolatokat ébresszek! Örülök, hogy sokat írtál, jöhet a 7 oldal is :)! Jó volt olvasni, hogy a tanárod ilyen jó stílusban foglalkozik a témával, és nem egy power point előadással tudja le az előadást. Annak még jobban örülök, hogy a blogbejegyzésem olvasása arra inspirált, hogy ezt újra átéld és elmélyüljön a megtapasztalásod!

Köszönöm mindnyájatoknak, hogy nem csak annyit gondolhattam át amennyit leírtam, hanem Ti is hozzátettetek!
Edit üzenete…
Elküldöm szívesen a 7 oldalt is, ha komolyan érdekel :D.
Már amit írtam dolgozatban. Csak még ...hát igen küzdök a kishitűségemmel ezek szerint, szóval inkább privátban ha gondolod....nem találtam email címet :), lehet én vagyok béndzso. Szóval ha megírod, elküldöm, ahhoz van bátorságom, ha már ahhoz volt, hogy felolvassam :)
Edit üzenete…
Elküldöm szívesen a 7 oldalt is, ha komolyan érdekel :D.
Már amit írtam dolgozatban. Csak még ...hát igen küzdök a kishitűségemmel ezek szerint, szóval inkább privátban ha gondolod....nem találtam email címet :), lehet én vagyok béndzso. Szóval ha megírod, elküldöm, ahhoz van bátorságom, ha már ahhoz volt, hogy felolvassam :)
Edit üzenete…
Ja közben rájöttem, hgy moderálás alatt van az üzim, szóval az email címem: jedio1234@gmail.com
Ha megírod a sajátod, elküldöm a dolim.