A munka gyümölcsének íze

Ugye ismeritek azt a mondást, miszerint a téma az utcán hever? Jelentem, hogy bár elcsépelt igazság, de akkor is igazság. Mi sem bizonyítja jobban, mint egy friss élményem, amely írásom alaptémáját szolgáltatta. Épp ügyes-bajos elintéznivalóim miatt baktattam a városban, amikor szembe találkoztam egy régen látott ismerősömmel. Ahogy ilyenkor lenni szokott, elhangzott a „Mi újság veletek?” kérdés, amit mellesleg én szívem szerint egy laza Men In Black módszerrel örök időkre kitörölnék az emberek emlékezetéből.

Mindjárt folytatom a történetet, csak muszáj egy kis kitérőt tennem, mert erről eszembe jut egy másik eset is. Egy budapesti boltba mentünk árubeszerzésre, ahol legnagyobb meglepetésemre egy ismerős arc nézett rám. Fehér ingén fityegő táblája hirdette, hogy ő itt bizony eladó. Ezt a bizonyos eladó fiút még abból a korszakból ismertem, amikor fiatal voltam és naiv, és még első aranykorát élte a multi-level marketing. Igen, ebből egyenesen következik, hogy engem is rabul ejtett ez a szépreményű fiatalember, aki közölte, hogy vele együtt életem nagy lehetősége is beköszöntött. Életem nagy lehetősége pedig hatalmas éljenzés közepette, felállva tapsoló emberek kíséretében kezdte volna pályáját, miközben Tina Turner Simply the best –je dübörgött a brutál rossz akusztikájú sportcsarnokban. Soha nem tudom már meg, mi lehetett volna, ha nem menekülök el hátra sem nézve, de azért bevallom, ez az eset nem gazdagítja a megbánt döntéseim amúgy sem hosszú sorát. Szóval ebben a szituációban láttam utoljára ezt a bizonyos ismerőst, majd több, mint tíz év múlva a budapesti boltban összefutva ránk nézett, és laza öntudatos magabiztossággal feltette a kérdést: „És, mi újság van Nyíregyházán?” Eltelt már az ominózus eset óta pár év, de még mindig gondolkodom a frappáns válaszon…
 
Most egy percre azért elgondolkodtam azon, hogy mégis csak az egykori MLM rendszerrel történő rövid, de tanulságos történetemet mesélem el, de ezt majd mégis egy másik alkalommal. Most inkább visszatérek az utcán heverő ismerősömmel való beszélgetéshez. Még ha szó szerint nem is hevert, de egy biztos, átvitt értelemben rendesen padlón volt. Megkérdezte tehát, mi újság, mondtam semmi különös, megvagyok. Mivel rendes neveltetésben részesültem, én is érdeklődtem hogyléte felől. Na, ez a kérdés a következő bő fél órára igen ütős programot biztosított számomra. Hamar kiderült, hogy ismerősöm a retorika palettájáról a monológ műfajt részesíti előnyben, még akkor is, ha párbeszédet indokolna a kétszereplős szituáció, így túl sok dolgom nem volt, mint bólogatni, meg hümmögni, és a megfelelő időben fejet csóválni hol le és fel, hol pedig jobbra-balra. 

És itt jön az a bizonyos TÉMA. Ami nem más, mint a gyereknevelés. Vagy nem nevelés. Vagy félrenevelés. Ismerősöm ugyanis két kamasz gyerek "boldog birtokosaként” arról kezdett panaszkodni, hogy mennyire fáradt és leterhelt, és ő már ezt nem bírja. A családban és a munkában is helyt kell állni, a háztartást vezetni, ráadásul ott a nagy kert. Miután ezt hosszasan ecsetelte, és én is szóhoz jutottam, megkérdeztem, hogy a gyerekek nem segítenek-e a háztartásban és a kerti munkában? Nehéz lenne leírni a válasznak szánt nonverbális jelzések láncolatát, de meggyőződésem, hogy valahol a „látszik, hogy neked még nincs gyereked” szemfennakadásos fintorral megspékelt grimasz környékén kell keresni a mimikája megfejtését. Majd következett a nem azért dolgozok ennyit, hogy a gyerekeim már a felnőtt lét kezdetén munkával töltsék az idejüket, meg nekik most csak annyi a dolguk, hogy tanuljanak, hogy ők többre vigyék, mint én, meg hogy addig jó, amíg nem kell dolgozniuk.

Ilyen, és ehhez hasonló érvek sora következett annak bizonyítására, hogy az igazán jó szülő egyik legfőbb ismérve az, ha a gyereket a végsőkig kíméli, még akkor is, ha ő belegebed. Igaz, nekem még nincs gyermekem, viszont voltam gyerek, így saját tapasztalatból igenis tudhatok valamit a gyerek és a munka kapcsolatáról. Mivel vidéken nőttem fel, nagy kertünk volt, állatokat gondoztunk, és bőven volt mindig tennivaló a ház körül. Nem autóval jártunk, hanem busszal, a bátyámmal reggel fél hatkor keltünk, hogy fél nyolcra beérjünk, fél órát gyalogoltunk a buszhoz, és hétvégén itthon segítettünk, amiben csak kellett. Kapáltunk, gyomláltunk, uborkát szedtünk, kismalacokat etettünk cumisüvegből, segítettünk a befőzésben, lány létemre megtanultam csempézni, falat építeni, vakolni, szóval mindent, ami jött sorba. Nem állítom, hogy ez mindig felhőtlen lelkesedéssel töltött el bennünket, de ma már tudom, hogy ennek köszönhetem azt, hogy szeretem a munkám. Sőt, nemcsak a jelenlegi munkám, hanem a munkát magát. Szeretek dolgozni, szeretek létrehozni valamit, értéket teremteni, jó érzéssel tölt el, ha dolgozhatok, és látom a munkám gyümölcsét beérni. Eddigi életem során vagy önkéntesként, vagy munkatársként gyakran végeztem segítő tevékenységet, és nem azt nézem, hogy engem hogy szolgálhat ki valaki, hanem azt, hogy én miben segíthetek másoknak. És tudom, hogy ebben nagyon nagy szerepe van annak, hogy már egész fiatal koromtól megtapasztalhattam a munka fontosságát és örömét. A közös és vidám családi munka, csak úgy, mint a közös játékok meghatározó részei voltak a gyerekkoromnak. A szüleim a munka megszerettetését valóban a nevelésünk részeként kezelték, és nagy gonddal figyeltek arra, hogy ezek az alkalmak amennyire lehetett, vidámak és jólesők legyenek. Beszélgettünk közben, nevettünk, ha valamit elrontottunk, nem járt érte büntetés, inkább helyrehoztuk közösen, és örültünk neki, hogy végül mindig minden elrendeződött. Megvolt tehát a gyermekkori idill, aminek része, és nem ellensége volt a munka.
 
Azt gondolom, hogy ezt minden gyereknek meg kell tanulnia. Életkorához, kapacitásához, képességeihez mérten, hogy ne megutálja, hanem megszeresse a munkát. Lehet, hogy nem volt mindig sok köszönet abban, ha a gyerekcsapatok elmentek a téesz gyümölcsösébe almát szedni, vagy szőlőt szüretelni, de az biztos, hogy a gyerekek számára ez jó élmény volt, amire most örömmel emlékeznek vissza. Épp az édesapám mesélte minap, hogy náluk az iskolában konyhakertek voltak, amiket a gyerekek műveltek. Amikor beérett a termés, ehették a paradicsomot, paprikát, a tanítónő kivitte az uzsonnára szánt zsíros kenyeret, amihez jóízűen ropogtatták a saját termelésű újhagymát és uborkát. A többi termés pedig ment az iskola konyhájára.
 
Jól működött ez régen, de aztán fordult a világ. Egy iparág ma már akkor sikeres, ha olyan terméket állít elő, vagy olyan szolgáltatást nyújt, amely az emberek minél nagyobb kényelmét szolgálja. Az az elv uralkodik, hogy mindent készen kapjunk, hogy minél kevesebb munkánk legyen vele. Olvastam egy cikket arról, hogy a gyerekek mennyire vannak tisztában azzal, hogy a tányérjukba kerülő élelmiszer hogy nézett ki eredeti állapotában. Nem részletezem az eredményt, de azt elhihetitek, hogy van még mit fejlődni ezen a téren. És az már önmagában is számos újabb problémát vet fel, ha a gyerekek nem látnak élő állatokat és növényeket, nincs ezekkel közvetlen kapcsolatuk. Ha már a banánt és az almát is hámozva és feldarabolva fóliába csomagolva kapják az uzsonnához, mert a XXI. században már fontosabb, hogy egy felesleges feldolgozó-csomagoló műveletet finanszírozzanak adóforintokból, mint az, hogy valódi friss élelmiszerek kerüljenek az asztalra. De szerencsére a szülőknek még mindig megvan a választási lehetőségük. Megtehetik, hogy a kényszeres kiszolgálás és instant élet helyett megadják a munka örömét és értékét a gyereknek. Ha hagyják, hogy leszakítson egy almát a fáról, és miután a nadrágjába dörgölte, egy jóízűt beleharapjon, vagy a kiskertben közösen ültetett és nevelgetett zöldborsó sor végén az üres borsóhéj kupacok láttán elégedetten nyugtázzák, hogy az ő gyermekük is megérezte a jó munka gyümölcsének ízét.


0