Mindent lehet, csak akarni kell?

Közületek hány embernek ment már valaha valaki az agyára azzal a mondással, hogy „Mindent lehet, csak akarni kell”? Mert őszintén megvallva nekem is vannak olyan pillanataim, amikor a legkisebb feladat is megoldhatatlannak tűnik, és anélkül, hogy a legcsekélyebb erőfeszítést tenném a probléma megoldására, hihetetlen nagy energiákat tudok arra fordítani, hogy bizonygassam, miért is lehetetlen ezt itt és most elvégezni.  

Mindeközben pedig bőven jut energiám arra, hogy sajnálkozzak, hogy miért is pont nekem kell ezt megoldani, amikor ha jobban belegondolok, talán nem is az én dolgom, meg különben is, ha lehetne, már rég megcsináltam volna, elvégre én feladatorientált vagyok és nem nyafogásorientált, és hogy még most sincs kész, az is csak azt bizonyítja, hogy lehetetlen. És miközben elméleteket és kifogásokat gyártok magamban, és hagyom egyre magasabbra nőni a gondolatbeli önigazoló kifogáshegyeket, amin még egy külön hegycsúcsot szentelek a probléma okozója iránt táplált dühömnek is, jön valaki, aki lazán odaveti, hogy „mindent lehet, csak akarni kell”. Na és ez az a pillanat, amikor eltolódik minden mozgósítható energiám afelé, hogy finom tudjak maradni és nőies, és ne hagyják el olyan keresetlen kifejezések a számat, amik miatt egy kezdő ministráns is a maximum Miatyánk mennyiséget szabná ki rám akkor is, ha ez igazából nem is az ő dolga.

Másik alkalommal pedig egy nehezebb és bonyolultabb probléma is csak hétköznapi légző gyakorlatnak tűnik, és mire észbe kapok, már megoldottam, helyrehoztam, kiküszöböltem, jóra fordítottam, mindezt úgy, hogy egy „ide nekem az oroszlánt is!” felkiáltás kíséretében kedvem lenne keblemre ölelni a világ összes bürokratáját, nehéz emberét, problémaforrását, „nemszeretem munkáját” és életem megbonyolítóját, miközben lazán a fülükbe súgnám, hogy „na mi van egyemmeg, ennyi telt tőletek”? 


Közben pedig mindkét felvázolt idegállapot lappangási ideje alatt mélyen belül érzem a „mindent lehet, csak akarni kell” mondás igazságtartalmát. Egy másik mondás szerint pedig a gondolatnak, mint tudjuk, teremtő ereje van, és ha ez a két közhely találkozik egymással, akkor nyugodtan lehet olyan érzésünk, hogy lazán hátradőlhetünk, és ha elég ügyesen gondoltunk, és még erősebben akartunk, akkor egy végzős mágiaképzős növendék vizsgamunkáját megszégyenítve tudtuk idevarázsolni az áhított célt teljes pompájában. Szóval nyugodtan lehet hátradőlős érzésünk, de ne legyen, mert van itt még valami. 

Ha nem olvastátok volna az apró betűs részt a bölcsességek nagy könyvében, akkor szólok, hogy valaki galád módon odacsempészett egy kiegészítést, ami arról szól, hogy tenni is kell azért, hogy ez a kis csodateremtés valóságos legyen. Viszont van egy jó hírem, mégpedig az, hogy ez a varázslat valahogy mégiscsak működik. Van még valami, ami a két fenti történetben óriási különbség, mondhatni a titok nyitja. Ami nem is olyan nagy titok, de jól esett egy pillanatra eljátszani a gondolattal, hogy ami most egy több órás ülés után feszít engem deréktájon, az nem az idegbecsípődés okozta nyomás, hanem a zsebemben lapuló bölcsek köve, és én leszek az, aki megmondja nektek a tutit. Visszakanyarodva tehát a két elmeállapot közti különbségre, azt mondhatom, hogy az egyik esetben folyamatosan dolgozok azon, hogy az általam lehetetlennek titulált feladat körüli valóság változzon eszerint, és bevonzok mindent, ami ezt erősíti, legyen szó belőlem fakadó, vagy külső tényezőről. 

A másik esetben ehhez képest fel sem merül a megoldhatatlanság, mi sem természetesebb annál, hogy képes vagyok a megoldásra, és a külső körülmények, tényezők, lehetőségek, emberek, eszközök közül is azonnal ki tudom szűrni azokat, amik, vagy akik segítenek engem ebben a pozitív folyamatban, és figyelmen kívül hagyom azokat, amik gátolnak, és kerülöm azokat, amik visszahúznának. Én mindkét variációt tökélyre fejlesztettem, és ha nem vagyok elég tudatos, nem veszem észre, hogy mikor kezd belopakodni az úgysem lehet megoldani érzés, akkor bizony jönnek a problémák. De ha figyelek erre, és idejében elcsípem ezt a kis settenkedő veszedelmet, akkor hirtelen mindent másként látok. Pedig nem a probléma változott, nem ő bogozta ki magát, és nem az idő volt az, ami mindent megoldott, hanem az én viszonyulásom. Én voltam a változó ebben a történetben, mert rajtam múlik, hogy mit kezdek az adott helyzettel. 


Hogy miért épp most írok, és miért pont erről? Csak kis mértékben jelölném meg okként azt a tényt, hogy épp egy pályázati beszámoló közepén jutottam el arra a pontra, hogy muszáj egy kicsit abbahagynom, mert halaszthatatlan blog írási kötelezettségemnek kell eleget tennem, ami annyira nagyon sokkal fontosabb, hogy elmondani sem tudom, másrészt, és ez a valódi nyomós ok, hamarosan jön az újév, és vele együtt az újévi fogadalmak időszaka is. Az új év mindig egyfajta újrakezdést, és vele együtt, ha nem is lehet, és nem is kell teljesen a tiszta lap, de azért nem árt, ha a teleírt lapjainkon egy tiszta sarkot biztosítunk a következő évnek, a terveinknek, az álmainknak. És mielőtt elkezdenénk ezt a kis tiszta felületet is feltölteni az életünk újabb epizódjaival, hagyjunk időt magunknak arra, hogy olyan pozitív gondolataink szülessenek, amelyek bevonzzák a sikereket, az eredményeket, egyéb jóságokat. Álljunk meg egy kicsit, amennyire csak lehet, teremtsünk nyugodt körülményeket, tudatosan arra szánva, hogy pozitív gondolatok áramolhassanak bennünk. Tudom, hogy ez nagyon nehéz is tud lenni, ha nem megy elsőre, próbáljuk újra, mindaddig, amíg készen állunk arra, hogy beengedjük a pozitív érzéseket, energiákat, gondolatokat. Ezek sajátossága, amennyire csak ezt tudni lehet, hogy szívesen vendégeskednek bárkinél, aki kinyitja nekik a kaput. Vagy csak az ablakot, vagy ha először ez sem megy, akkor egy kis rést, ahol beszökhet, és ahogy megtapasztaljuk, hogy ez jó, egyre nagyobb teret tudunk majd engedni neki.

És ha az én példámból okulva nem felejtjük el, hogy a csodák megvalósulásához tevékeny akarásra van szükség, és a leírt áhított célok eléréséhez vezető utat lebontjuk tervekre, lépésekre, feladatokra, határidőkre, és ezt szem előtt tartva ezen dolgozunk, és kiszűrjük, „bevonzzuk” mindazt, ami segít minket ebben, akkor olyan lehetőségeket kapunk, és olyan dolgokat érünk el, amikre majd azt hisszük, hogy ezt a sors gördítette elénk, de valójában mi voltunk azok, akik megteremtették azt a teret, ahol a csodák már megvalósulhatnak. Úgyhogy én ennek szellemében kívánok mindenkinek pozitív gondolatokat, és reményteli jövőtervezést, hogy az új esztendő már ennek jegyében kezdődhessen.
0