Az igazi túlélőshow

Minden rosszban van valami jó. És nem azért kezdtem ezzel a közhellyel, hogy a heti frázispuffogtató versenyen előkelő helyezést érhessek el, hanem azért, mert valóban erre jutottam a régóta tartó töprengésem végén.

Történt ugyanis, hogy bár azt gondoltam, igenis takarékos, környezettudatos, már-már példamutatóan természetközeli életmódot folytatok, be kellett látnom, hogy ez nem így van. Szerény és laikus becslésem szerint is az ökológiai lábnyomom legalább tíz számmal nagyobb az ideálisnál, és mivel idegen tőlem a nagylábon élés, már csak ezért sem tartható fenn tovább ez az állapot.

És itt jön a képbe a jó és a rossz kérdése. Ugyanis ebben a rövidke történetben a rossz nem más, mint életünk egyik főszereplője, a jelenlegi gazdasági, társadalmi, környezeti helyzet, amely a reménytelen és a katasztrofális között jár valahol félúton, a jó pedig az, hogy ez erős kényszerítő hatással bír szerte a világban, így a mi házunk táján is. Ha van valami, ami takarékosságra, környezettudatosságra, önfenntartásra, és egyáltalán fenntartható életmódra, közösségi összefogásra nevel, az pont ez a helyzet.

Hosszasan lehetne most sorolni a különböző elméleteket, ideológiákat, egészen onnan, hogy ez a mostani helyzet Földanya bosszúja, vagy épp végső segélykiáltása, a fogyasztói társadalom büntetése, vagy a világvége és új világ születése előtti természetes szelekciós folyamat, vagy egy világméretű radírozás, amelynek végén ott lesz majd a hőn áhított, vagy rettegve félt tiszta lap, de ezt a szálat most elengedem. Mint ahogy azt is, hogy az ember ebben a történetben tettes-e vagy áldozat, vagy ezek furcsa elegye, mert ennek elemzése meghaladja tavaszi fáradtságtól terhelt elmémet, így vissza is kanyarodok a gyakorlatias, hétköznapi tényekhez.

Válság van és spórolás, ami nemcsak a világ tehermentesítésében, hanem a kreativitás fejlesztésében is nagy szerepet játszik. És itt nemcsak, vagyis legfőképpen nem az illetékesek „éljünk meg a havi 47ezerből” elnevezéssel indított népmozgalmára, a felelősség áthárításának és bűnbakok keresésének, a valódi problémákról történő elterelésének mesteri szintre fejlesztett kreatív kampányaira gondolok, hanem arra, amikor a kreativitást, a szemléletváltást a válságból és a nehéz helyzetből való kilábalásra, a jó ügyek elérése, és valljuk be, a túlélés szolgálatába állítjuk.  

Nem vidám helyzet ez, és nem szeretnék „hajrá Marinéni” stílusú álörömködésbe torkolló bejegyzést írni, csak egyszerűen megosztani azt, hogy én még mindig nem adom fel, és hivatalosan is bejelentem, hogy válságkezelő és túlélési stratégiát folytatok. Azért írom, hogy folytatok, merthogy egy ideje ezt teszem, tesszük többen, csak valahogy mostanában esett le a tantusz több dologgal kapcsolatban. És mikor leesett, akkor röptében eltalált a fejemben egy olyan pontot, ami megváltoztatott. Elkezdtem egy ideje gondolkodni azon, hogy hogyan válhat a mi családunk és baráti közösségünk hosszú távon önellátóvá. Ami persze nagyon sok ötlettel, lelkesedéssel, kreativitással, földtől való elrugaszkodással, majd oda való hirtelen visszahuppanással, de mindeközben a realitáshoz egyre inkább közeledő elhatározásokkal jár. Kezdve olyan egyszerű lépésekkel, hogy a boltban meglátott terméket nézve megkérdezem magamtól, hogy tényleg szükségem van erre, és én magam is meglepődöm azon, milyen gyakran határozott „nem” a válasz. 

És a sok kis lépésnek tűnő, de meggyőződésem, hogy fontos változtatáson túl olyan nagyobb tervek megvalósításának is nekikezdünk, mint a rég áhított kemence megépítése, ami egyben tűzhely, aszaló és füstölő funkciót is betölt majd, egészen odáig, hogy az állami nyugdíjrendszerre nem számítva kitaláljuk a későbbi öngondoskodás módját is. Bár ez egyelőre igen kemény diónak tűnik, de abban bízom, hogy majd a kemencében sült házi kenyér és az aszalt gyümölcsök illata a gazdasági kérdésekben jártas múzsákat is idecsalja.