Gyerekmunka?

Brigi barátnőm egy olyan témáról írt, ami még engem is írásra késztetett, holott nem vagyok grafomán.
Az én gyerekkoromban is természetes volt, hogy kiveszem a részemet a házimunkából. És még csak meg sem tudom mondani, hogy ez hány éves koromban, hogyan kezdődött. Akkoriban a TV-ben még csak este volt műsor (az sem minden este), így amikor az óvodából hazaértünk, Anyukámnak nem volt lehetősége arra, hogy engem beültetve a TV elé, ő nyugodtan végezze a 2. műszakot. Ott ültem mellette a konyhában, miközben ő készítette a vacsorát. És persze egy ilyen korú gyerek mit csinál? Állandóan kérdez, és mindig azt akarja csinálni, amit a mamája. Tehát nem dolgozni akar, de mégis végez valamilyen munkát. Én is így tettem. És persze közben rengeteget tanultam. Megtanultam, hogy a babot ki kell válogatni, a rizst meg kell mosni, mielőtt oda tesszük főni, hogy milyen sorrendben kell mosogatni, hogyan kezdjünk hozzá egy nagytakarításhoz. És még nagyon sok mindent, amit máshogyan nem lehet megtanulni.  Mindez nagyban megkönnyítette az albérletben, kollégiumban töltött éveimet, majd az önálló életkezdésemet, saját háztartásom vezetését. Persze közben megtanultam értékelni a munkát, a házimunkát is.
Nem tudom, hogy hol veszett el mindez, de hogy ezzel mindenki vesztett, abban biztos vagyok.
A szülő azt mondja, majd én mindent megcsinálok otthon, a gyerek csak tanuljon. Igen ám, de így a gyerek  nem tanul meg egy csomó olyan dolgot, ami hasznára válna az életben. Nem tiszteli sem a munkát, sem a szülőt, nem tud majd helytállni a munkahelyen, ha ott találkozik először követelményekkel. A szülő rengeteget dolgozik a munkahelyen és otthon, eközben kíméli csemetéjét. Ezért persze hálát várna, de olyan messze kerülnek egymástól, hogy a gyerek nem is érti, hogy miért kellene hálásnak lenni. Nem értékeli, hogy van rendes lakás, tiszta ruha, étel az asztalon, és nem látja ez mennyi munkába kerül.
Tényleg nem tudom, hol veszett el az egyensúly, de valahol nagyon régen lehetett, mert már sokan a mostani nagyszülők közül is természetesnek veszik, hogy erőn felül szolgálja ki unokáját, amikor vendégül látja (több napra, vagy akár több hétre is), és az unokának eszébe sem jut, hogy segítsen bármiben is. Pedig mennyivel többet adhatna neki, ha a gyerek nem ugyanúgy a TV vagy a számítógép előtt ülne, mint otthon.
Közös főzés közben mesélni arról, hogy milyen kislány volt az édesanyja, kertészkedés közben megismertetni a növényeket. A nagyi sütije mindig finom, de milyen az az érzés, hogy én viszem oda a nagyapának a sütit, hogy „Nagyapa, ezt én csináltam, kóstold meg”! Ez az érzés kimarad, és ezzel még sok más érzés is. Egy elvégzett munka utáni elégedettség, az újat tanulás öröme, késztetés arra, hogy másoknak segítsünk, örömet szerezzünk. Ezt nem tanítják semmilyen iskolában.
0