Miről beszélnek a férfiak, és mire gondolhatnak a nők?

Minden férfi és nő figyelmébe ajánlom a következő, finom humorral átszőtt írást Dave Berry tollából. Ha valaha is előfordult már veled, hogy a kedveseddel folytatott párbeszéd váratlanul furcsán kezdett alakulni, te pedig értetlenül álltál a helyzet előtt, akkor mindenképpen olvasd el! Jól példázza azt, hogy a férfiak és a nők kissé eltérően kommunikálnak és gondolkodnak, és egy jó párkapcsolat kialakításához nem árt, ha ezzel tisztában vagyunk.


Íme a történet, melynek hősei a sármos Roger és egy bájos fiatal nő, Elaine. Munkájuk révén többször találkoztak már, és Roger vonzódni kezdett a nőhöz, ezért elhívja moziba. A lány örömmel elfogadja a meghívást, és mindketten jól érzik magukat a randin. Néhány nappal később a férfi vacsorázni hívja a nőt, megint jól mulatnak együtt, és mivel ígéretesnek tűnik az induló kapcsolat, így elkezdenek rendszeresen találkozni, és egy idő után már egyikük sem randizik mással.

Majd egy este, amint hazafelé autóznak, egy gondolat fut át Elaine agyán, és mint ahogy ez a nőknél néha megesik, szinte gondolkodás nélkül hangosan ki is mondja azt:
 
- Észrevetted, hogy ma este már pontosan hat hónapja járunk együtt?
 
Ekkor csend üli meg az autót. Elaine számára ez nagyon is hangos csend. Így gondolkodik: A fenébe, ezt lehet, hogy nem kellett volna mondanom. Talán túl szorosnak érzi a kapcsolatunkat. Lehet, hogy attól tart, hogy megpróbálom belerángatni valamiféle elköteleződésbe, amit nem akar, vagy amivel kapcsolatban még bizonytalan.
 
Roger közben ezen morfondírozik: Hű! Hat hónap?

Elaine pedig erre gondol: Végül is, én magam sem vagyok biztos benne, hogy egy ilyen kapcsolatot szeretnék-e. Néha úgy érzem, jó lenne, ha egy kicsit több szabadsággal rendelkeznék, hogy végiggondolhassam, vajon, tényleg azt akarom-e, hogy ebben az irányban folytassuk, hogy ilyen nagy lépésekkel haladjunk … tulajdonképpen hová is? Továbbra is úgy fogunk találkozni, mint eddig? Vagy a házasság felé tartunk? Gyerekeink lesznek? Együtt éljük majd le az életünket? Készen állok vajon egy ilyen szintű elköteleződésre? Ismerem egyáltalán ezt az embert?

És Roger is gondolkodik: Akkor ez azt jelenti, hogy … lássuk csak … februárban kezdtünk el találkozgatni, közvetlenül azután, hogy megvettem az autót, ami azt jelenti, hogy … nézzük csak, mit mutat a kilométer számláló? Te jó ég! Már rég olajcserére kellett volna vinnem a kocsit!


 
Közben Elaine: Hát igen, ez felzaklatta. Látom az arcán. Talán teljesen félreértem az egészet. Talán többet akar a kapcsolatunktól, több intimitást, több elköteleződést? Talán megérezte, mielőtt még én magam megéreztem volna, hogy fenntartásaim vannak? Igen, biztosan erről van szó! Ezért nem hajlandó semmit sem mondani a saját érzéseiről. A visszautasítástól tart.
 
Roger pedig: És újra meg kell velük nézetnem a sebességváltót is. Nem érdekel, mit mondanak azok az idióták, de még mindig nem működik tökéletesen. És jobban teszik, ha ez alkalommal nem próbálják meg a hideg időre kenni az egészet. Hol van itt hideg? Harminc fok van árnyékban, ez pedig úgy vált, mint egy "istenverte" kukásautó! Én meg háromszázötvenezret fizettem azoknak a mindenre alkalmatlan tolvajoknak!
 
Ezalatt Elaine: Most haragszik. És én nem is hibáztatom ezért. Én is haragudnék. Ó, Istenem, annyira bánt, hogy kiteszem őt mindennek, de nem tehetek róla, hogy így érzek. Egyszerűen csak nem vagyok biztos magamban.
 
Roger pedig: Nyilván arra hivatkoznak majd, hogy a garancia csak három hónapra vonatkozott. Pontosan ezt fogják mondani. Ó, azok a szemétládák!

Elaine: Talán csak túl idealista vagyok, és még mindig a fehér lovon érkező hercegre várok, miközben itt ülök egy tökéletes és kedves ember mellett, akivel szeretek együtt lenni, aki valóban fontos nekem, és akinek úgy tűnik, én is tényleg fontos vagyok. Egy olyan ember, akinek önző, kislányos, romantikus képzelgéseimmel most fájdalmat okoztam.
 
Roger: Garancia!? Garanciát akarnak? Hát majd adok én nekik garanciát! Megfogom a rohadt garanciájukat, és feldugom …
 
- Roger – mondja ekkor Elaine hangosan.
- Mi az? – néz rá riadtan Roger.

- Kérlek, ne kínozd magad ezzel – rebegi Elaine, és a szemét ellepik a könnyek. – Talán sohasem kellett volna … ó, istenem, én annyira … - de a zokogástól nem tudja folytatni.
- Mi van? – kérdezi Roger.
- Tiszta bolond vagyok – zokogja Elaine. – Úgy értem, tudom, hogy nincs semmiféle herceg. Tényleg tudom. Ez merő ostobaság. Se herceg, se ló.
- Nincs ló? – kérdezi Roger.
- Azt hiszed, őrült vagyok, ugye? – kérdezi Elaine.
- Nem! – mondja Roger, aki örül, hogy végre tudja a helyes választ.
- Csak arról van szó …, az a helyzet, hogy …. szükségem van egy kis időre – mondja Elaine. Aztán 15 másodperces szünet következik, miközben Roger a lehető leggyorsabb gondolkodásra késztetve agysejtjeit, megpróbál előállni egy biztonságos válasszal.
- Igen – mondja végül. Elaine ettől mélyen meghatódik, és Roger kezéért nyúl.
- Ó, Roger, tényleg így érzed? – kérdezi.
- Így? Hogy? – kérdi Roger.
- Hát az idővel kapcsolatban – mondja Elaine.
- Ó – mondja Roger – igen.
Elaine ekkor teljesen feléje fordul, és mélyen a szemébe néz, amitől Roger kissé ideges lesz, mert nem tudja, mit fog most mondani, különösen, ha megint szóba hozza a lovat.
- Köszönöm, Roger – szólal meg végül Elaine.
- Köszönöm – mondja Roger. 
 
Majd hazaviszi a lányt, Elaine pedig ráborul az ágyra, és ez a megtört, megkínzott lélek hajnalig zokog, megállíthatatlanul. Amikor Roger hazaér, fog egy zacskó chips-et, bekapcsolja a tévét, és azonnal elmerül egy teniszmeccs újrajátszásában, ami két cseh játékos között zajlik, akikről korábban sohasem hallott. Elméje leghátsó zugából egy halk hang arról próbálja meggyőzni, hogy valami nagyon fontos dolog történt ott a kocsiban, ám Roger szinte teljesen biztos benne, hogy sohasem fogja megérteni mi is az, ezért úgy dönt, jobb, ha nem is gondolkodik rajta. (Egyébként ez a hozzáállása az éhínséggel kapcsolatban is.)
 
Másnap Elaine felhívja a legjobb barátnőjét, talán még egy másodikat is, és hat teljes órán keresztül tárgyalják a történteket. Részletekbe menően, alaposan kielemeznek mindent, amit Elaine mondott, és mindent, amit Roger mondott. Újra és újra górcső alá vesznek minden egyes szót, minden egyes mondatot, és minden egyes mozdulatot, azt kutatva, lehet-e valaminek esetleg más jelentése, mint amire eredetileg gondoltak.
Hosszasan tárgyalják a történteket: hetekig, vagy talán hónapokig is, anélkül, hogy végső következtetésre jutnának, és anélkül, hogy beleunnának.
 
Ezalatt Roger az egyik nap egy Elaine-nel közös ismerősükkel teniszezik. Az egyik szerva előtt megáll, elgondolkodva összevonja a szemöldökét, és megkérdezi:
 
- Figyelj, Norman, volt valamikor Elaine-nek egy lova?

Megjegyzések

Névtelen üzenete…
Szemléletes az írás, de én ezt nem szűkíteném le férfi-női gondolkodásmódra... Mindkét nem körében volt bőven alkalmam megtapasztalni a le nem csekkolt előfeltevésekre épülő spekulációs gondolkodást ;) amit én csak "Nyuszika bazd meg a porszívódat" típusú önpörgetésnek hívok... Számomra az előrelépést nem az jelentené, hogy minden nőt és minden férfit skatulyázzunk be egyik vagy másik oldalra, hanem az, hogy segítsük az embereket abban, hogy mindenki - nemtől függetlenül - ismerje fel az ilyen és hasonló gondolkodási folyamatait (és az ezekre épülő cselekedeteit) és ha azok nem segítik a boldogulását, akkor változtassa meg őket. Ehhez kellene módszereket adni, a minden férfi ilyen, minden nő olyan típusú "tudományos ismeretterjesztés" helyett. Üdv, egy feminista a fővárosból :D
Szeva üzenete…
Mindig van egy átlag, és mindig vannak kivételek. És az átlagtól is különböző mértékben térünk el. Véleményem szerint nem baj, ha egy ilyen írás, vagy egy tudományos ismeretterjesztés általánosít, mert így könnyebb megérteni. Az a baj, ha én egy adott szituációban is általánosítok. Egyébként érdekes lenne megnézni, hogy fenti történetből ki melyik szereplővel tudna "azonosulni", vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy melyik belső monológban volt több olyan dolog, amit már te is lefolytattál magadban. Én mint nő a nőében találtam jó néhányat, a férfiéban egyet sem.
Névtelen üzenete…
Igen, egyetértek, a statisztikák, az átlagok, a sztereotípiák valóban hasznosak lehetnek, hiszen segítenek értelmezni az egyébként nagyon ingergazdag valóságot számunkra, és csak akkor problémásak, ha egy adott szituációban, amikor egy hús-vér ember áll előttünk, ahelyett, hogy rá figyelnénk, őt látnánk igaz valójában, a statisztikák/sztereotípiák, stb. alapján cselekszünk vagy várunk el tőle dolgokat. Nem is lenne ezzel az írással semmi baj, ha kontextusba helyezné a Magyarországon, Kelet-Európában mindenképpen jellemző, de pl. a germán vagy skandináv országokban már sokkal kevésbé igaz - "férfi" ill. "női" gondolkodást, azaz elmondaná, hogyan alakult, alakul ez így a szocializáció során, mire nevelik a kislányokat, és mire a kisfiúakat, és hogy ez nem törvényszerűen van így, nem a férfi ill. női agy biológiai meghatározottsága, hanem a neveltetésünk az oka. Emiatt van az, hogy bizonyos személyiség típussal rendelkező nők, mint pl. én is, mint alapvetően ötletdús, izgága és határozott személyiség, bármennyire is szeretnék néha "szende nőnek tűnni", hogy megfeleljek a társadalom által elvárt nemi szerepemnek, még egy msp-es szünetet sem tudok tartani egy "Holnap lesz hat hónapja, hogy együtt vagyunk..." mondat után, hanem már mondom is, hogy szerintem milyen klassz dolgokat lehetne csinálni együtt ennek alkalmából :)) Ezzel szemben mind férfiak, mind nők oldaláról hallottam már "pedig én céloztam erre" - "kitalálhattad volna" stb. típusú reakciókat, amikkel viszont nem nagyon tudok mit kezdeni... Miért nem mondta??? De a lényeg nem én vagyok, hanem az, hogy az ilyen írások bár mikroszinten segíthetnek bizonyos párokat, hogy kommunikációs problémáikat megértsék, makroszinten viszont fenntartják a megosztottságot, azáltal, hogy azt állítják, hogy a férfiak ilyenek, a nők meg olyanok és kész. Ezáltal egyrészt belehelyezik az átlagtól eltérő férfiakat és nőket is egy-egy skatulyába (az érzékeny, 'lelkis' férfiak a buzi, az asszertív nők az erőszakos, férfias titulát kapják meg), ahelyett hogy segítenének abban, hogy alapvető kommunikációs technikákat tanuljunk (amiknek a hiánya nagyon sok félreértést és boldogtalanságot szül világunkban, nemcsak férfiak és nők között). így pedig nem halad a világ a megértés és a harmónia felé…

ui: visszatérve az átlagra, veszélyes fegyver: hiszen ennyi erővel a nők még mindig a konyhában lennének, mivel annak idején átlagban valóban igaz volt az, hogy a nők csak a főzéshez és a gyermekgondozáshoz értettek, és ennek alapján soha nem kaptak volna se a szavazásra, se az oktatásba való belépéshez jogokat… És ugyanezt elmondhatjuk a férfiakról is, hogy pl. bár 20 éve mondjuk megdönthetetlen tényként volt jelen az, hogy a férfiak nem tudnak mit kezdeni gyermekeikkel, amik azok nem tudnak beszélni, és amíg nem lehet velük úgymond “értelmes” dolgokat csinálni, ma már egyre több férfi bontja le ezen sztereotípia által okozott gátat a közte és gyermeke közötti szeretetteljes és közeli kapcsolat kialakítása érdekében már egészen pici korban… (És itt megint csak lehetne olyan országokat sorolni, ahol ez már régen így van…)
Szeva üzenete…
Kedves Névtelen!
Elég érdekes dolgokat láttál bele a cikkbe és a hozzászólásomba. Ennek bizonyára megvan az oka.
Néhány dologra reagálnék:
" Nem is lenne ezzel az írással semmi baj, ha kontextusba helyezné a Magyarországon, Kelet-Európában mindenképpen jellemző, de pl. a germán vagy skandináv országokban már sokkal kevésbé igaz - "férfi" ill. "női" gondolkodást,.." Nem gondoljuk, hogy egy blogon megjelent cikkben értekezni kellene arról, hogy máshol mi a jellemző.
"...az ilyen írások bár mikroszinten segíthetnek bizonyos párokat, hogy kommunikációs problémáikat megértsék, makroszinten viszont fenntartják a megosztottságot,..." Ha a mi célunk az volt, hogy "bizonyos pároknak" segítsünk, akkor ez szerinted is megvalósul. Márpedig engedtessék meg, hogy mi határozzuk meg a célunkat. Annál is inkább, mert tapasztalatom szerint sokkal inkább lehet az egyén szintjén hatni valamire, mint társadalmi szinten. És a harmadik; az ellenségeink sem állítanák rólunk (a cikk írójáról és rólam), hogy "szende nők" vagyunk, akik híján vannak a határozottságnak. Amit a skatulyákról írtál, nem is kommentelem.
Névtelen üzenete…
Hűha!
Köszi a választ! Azt hiszem, ez már nem inspirál további diskurzusra… :(
Pedig örültem, hogy beszélgetésbe kezdtünk egy fontos témáról, de úgy látszik, több megjegyzésemet
magadra vetted kedves Szeva, pedig nem úgy szántam! Nem a cikkbe vagy a hozzászólásodba láttam bele
„érdekes” dolgokat, hanem ezeket egy gondolatébresztőként használva írtam több dologról, ami még eszembe jutott. :)
Sajnos ez az internetes kommunikáció egyik hátulütője, hogy könnyen félreérthetőek a leírt mondatok.
Szép napot!
LadyBird üzenete…
Többször nekifutottam, hogy én is bekapcsolódok a beszélgetésbe, de az az igazság, hogy mint látszik, igen összetett dologgá alakult ez a szórakoztató kikapcsolódásnak szánt írás, és attól tartottam, hogy én csak tovább bonyolítanám a történetet :)Aztán meg arra jutottam, hogy miért is kellene annyira tartanom tőle? Végül is mi más lehetne a jó kimenetele egy blogbejegyzésnek, mint az, ha nemcsak elmúlik nyomtalanul a digitális térben, hanem gondolatokat termékenyít meg, és arra sarkallja az embereket, hogy hozzátegyék saját véleményüket, vitatkozzanak róla, egyetértsenek vele, vagy cáfolják meg. Na, de nem is ez a lényeg, hanem a beskatulyázáson és sztereotípiákon gondolkodtam el.

És beugrott egy kis olvasmány, amit a fősulin a szemiotika tanárnő hozott nekünk példának, amikor a sztereotípiákról beszélgettünk. Google barátunknak hála gyorsan meg is találtam. És mivel a témához passzol (nem véletlenül ugrott be rögtön :)ide másolok belőle egy részt. Becs' szóra vannak saját gondolataim is, nem szoktam máshonnan átvenni írásokat, de hát ha ez a bejegyzés már így indult, akkor egye fene, jöjjön még egy röpke részlet a már emlegetett sztereotípiákról:

„Micimackó egy nap arra ébredt, hogy semmi dolga nem akadt. Nem volt kedve felkelni. Künn, a Százholdas Pagonyban tombolt a hóvihar. Aztán medvénk megunta a forgolódást, és mégiscsak felkelt. A gramofonra kedvenc Halász Judit-lemezét tette fel, majd a kamrába indult mézért. A bödönt az asztalra helyezte, leült, finom mancsát belemártotta az édes matériába. Szájához emelte balját, s egyetlen hatalmas nyelvcsapással eltüntette róla a nyúlós nyalánkságot.
– Fújj – üvöltötte Micimackó mérgesen, s a padlóra fújta a mézet. – Ha így folytatom, skarlátot kapok az egyhangú étkezéstől.
Micimackó ugyanis utálta a mézet. Sőt, utált minden sztereotípiát. Azért, mert ő történetesen medvének született, miért kellene rajongania a mézért? Azért mert idióta meseírók ezt várják el tőle? Nem, nem és nem. Kiáltotta, majd földhöz vágta a mézes bödönt.
Felvette sapkáját, sálját, majd megpróbálta a hasán kissé lejjebb húzni pólóját, de nem ment: a ruhadarab L-es volt, a medve pocakja pedig XXL-eset kívánt volna.
– Azért annak a csávónak is adnék pár sallert az orrára, aki egy hideg pagonyban élő mesehősnek ilyen kinőtt rongyot rajzol a hasára – mérgelődött Mici, azzal kivágta házikójának faajtaját.
Malacka háza felé vette az irányt. Arcán komisz ráncok húzódtak, gyomra pedig korgott az éhségtől. Mikor barátja házához ért, szó sem volt kopogásról. Medvetalpával rúgta be a rozzant ajtót. Malacka éppen a fotelban ült és intenzíven bénázott.
– Mi a fenét csinálsz, te malac? – üvöltött Micimackó.
Malacka hosszú órák óta próbált megpucolni egy narancsot, de hol kiesett a gyümölcs a kezéből, hol megvágta késsel az ujját, hol szembespriccelte magát a narancs levével. Keze véres volt, arca ragadós a gyümölcslétől.
– Mit csinálnék, Micimackó? Bénázok. Tudod, milyen szerencsétlen vagyok. Kicsi, béna, meg a komplexusaim. Nem ismersz esetleg egy jó pszichiátert? Igazán rám férne...”

Na, ennyit másolok ide, mert egyrészt újabb gondolatébresztőnek a lényeg ebben is benne van, másrészt hátha gyengébb idegzetűek is olvassák a bejegyzést, és amit a történet folytatásában Mici művel a Malaccal, az minimum a 18-as karikára teszi jogosulttá a blogunkat.

Szóval az itt a kérdés, hogy mennyire lehet, vagy mennyire kell kitörni a sztereotípiákból? Vagy mi az a pont, amikor a sztereotípiákból előítéletek lesznek? Mert a kettő között néha nem is csak árnyalatnyi különbség van. Hogy lehet az olykor nem kívánt sztereotípiákat, vagy a sok társadalmi problémát okozó előítéleteket levetkőzni? Hogy van az, hogy annak ellenére, hogy nem akarjuk, mégis hatnak ránk? Mi az, ami tanult különbözőség, társadalmi elvárásoknak való megfelelés, és mi az, ami valóban nem tudna nem különbözni?

Jó sok kérdést sikerült rázúdítanom az olvasókra, de mit tegyek, ha egyik izgalmas téma generálja a másikat :) És bár kissé már eltértem az eredeti témától, de ez nem baj, ez az irány sem kevésbé izgalmas!