2014. július 15., kedd

… avagy kinek a kompetenciáját fejlesztjük?


Hogy kerültem én ide? El sem hiszem, hogy önszántamból. Amikor elvállaltam, egy jó lehetőségnek tűnt, most iszonyú nagy kihívásnak. Hogy fogok én ennek megfelelni? Mi lesz, ha kiborulok és kudarcot vallok. Nem hiszem magamról, hogy én tudok hatni RÁJUK!
Itt ülök az ablakpárkányon, előttem a kis teremben 47 kamasz (és néhány tanár, de persze nem tőlük rettentem meg). A tréner társam néhány gyakorlatot csináltat velük, hogy ráhangolódjanak a holnapi „tréningre”. Én figyelek. Őket és magamat. Náluk nagyképűség, kivagyiság, kóros befelé fordulás, nálam elutasítás, félelem, sőt rettegés. Mi lesz itt holnap?!!

Másnap reggel 9 óra. A csoportom (12 fő) pontosan érkezik, leülnek a körben elhelyezett székeken. Most nem olyan nagylegények, mint tegnap voltak. Persze ez sem jó. (neked semmi sem jó – szólal meg bennem egy hang??!!) Ok, szedd össze magad!  Bízz a folyamatban! Sok tréninget tartottál már, mindig bejön. Nagyot most sem bukhatsz. Csak ne veszítsd el a türelmedet!
Most már jó lenne, ha nem csak magamban beszélnék. Elfogadást gyakorlok, és nem vetetem le a baseball sapkát az egyik srác fejéről. Végül is miért ne lehetne rajta. OK, ez könnyen ment. Csak így tovább.
Végignézek rajtuk. Nincsenek előítéleteim. Van a csoportban néhány helyes lány, biztos nagyon értelmesek – rájuk majd tuti számíthatok, aktívak lesznek, okosan hozzászólnak. Vannak romák is, főleg fiúk. Na, tőlük nem sokra számíthatok.  Nekem ugyebár nincsenek előítéleteim.

A mai alkalom az ismerkedésről, az egymással való kapcsolattemetésről szól.  Tanuljuk meg egymás nevét. Hűha, gondot okoz egy olyan szót találni, mint amilyen betűvel kezdődik a neve. Nem a romáknak okozott a legnagyobb gondot. Mondjatok magatokról valamit. A képek segítenek. Sokkal jobban sikerül, mint vártam. Igaz, a hamvas arcú lányok nem voltak túl közlékenyek. Válasszatok csoportnevet, és rajzoljátok le magatokat. Itt már nagyon kijön, ki az aktív, bevállalós, és ki az ötlettelen, félénk. Egyre jobban érzem magam. Látom, ők is egyre jobban élvezik. A „jótanulókislányok” kevésbé tudnak a nem iskolai körülményekhez alkalmazkodni. De a többiek, akiknek az iskolai keretek nem túl komfortosak, ahol nem tudják a kreativitásukat, aktivitásukat kamatoztatni, azok elkezdik megmutatni valódi énjüket.
 Levetkőzik a nagyképűséget, kivagyiságot, még a túlzott befelé fordulást is. Nem csak rám figyelnek, hanem kapcsolódnak egymáshoz. Hatalmas boldogság tölt el. Boldog vagyok, mert érzem, hogy szeretnek, mert érzem, hogy jó volt nekik, és jó volt nekem velük. Hogy adtam, és hogy kaptam. Már vége van?! Nagyon sajnálom. Vigasztal, hogy lesz folytatás.

Mit is akartam ma megtanítani nekik? Hogy akit megismerünk, arról megváltozik a véleményünk. Ez sikerült. Nekem legalábbis! 
Megjegyzés küldése